Ez a cikk most nem azokról a szülőkről mond véleményt, akik sírni hagyták a gyermeküket és nem is azokról, akiknek erről van valamilyen véleményük. Kizárólag a tények rövid összefoglalója következik, a tudományos szempontok alapján, a sírni hagyásról és a válaszkész nevelésről.
A csecsemő önálló alvásra szoktatása kapcsán
jelent meg a hatvanas években a sírni hagyás (cry in out, CIO, unmodified extinction, módosítás nélküli kioltás) nevű módszer. A metódus arra alapozott, hogyha egy, a szülő által nehezen tolerálható gyermeki viselkedésre nem reagálunk, akkor az fokozatosan elmarad. Tehát, pl. a baba sír éjjel, de a szülő erre nem reagál, nem veszi fel a babát, nem ad neki enni, nem altatja vissza, akkor a gyermek előbb-utóbb rájön, hogy hiába sír, nem kap választ, így a sírás mennyisége, gyakorisága csökken.
Ez a módszer valóban csökkentette az esetek egy részében a babák éjszakai jelzéseit,
hosszabb szakaszokat kezdtek átaludni a hatására. Azt feltételezték a módszer sikere mögött, hogy a gyermek megtanult ezáltal magától is visszaaludni, így nem volt már szüksége ehhez a szülei segítségére. A klasszikus sírni hagyás úgy néz ki, hogy a szülő nem reagál semmilyen éjszakai jelzésre, hiába sír, kiabál a gyermek. Ehhez az esti elalvás után egészen reggelig tartja magát a szülő. Akkor lehet csak bemenni a babához, ha veszélyben van a gyermek. A klasszikus sírni hagyásnak a módosított változata a graduated extinction, módosított kioltás vagy Ferber-módszer, mely annyiban tér el a klasszikus metódustól, hogy itt változó időközönként engedélyezett bemenni a gyermekhez, egy rövid szóbeli megerősítésre, hogy „nincsen semmi baj”.
Bár ezeket a módszereket számos kutatás hatásosnak találta,
tehát csökkent a babák éjszakai igénye, sírása a szüleiért, de kérdéseket vet fel a korai kötődés szempontjából, hogy ezek a metódusok mennyire hatnak a szülő-gyermek kapcsolatra, akár rövid, akár hosszú távon. A biztonságos kötődés kialakulásának ugyanis alapvető feltétele, hogy a szülők a baba igényeit jól olvassák, jól értsék, azokra kellő mértékben és kiszámíthatóan reagáljanak. Ezt hívjuk válaszkész, szenzitív szülői attitűdnek. Ezzel a szemléletmóddal viszont nehezen összeegyeztethető az, hogy éjjel órákig sírni hagyjuk a babát úgy, hogy tegnap még ugyanezekre az igényeire teljesen máshogy reagáltunk.
A válaszkész attitűd sokkal inkább azt diktálja,
hogyha a gyermek valamilyen igényét vagy hiányérzetét sírással jelzi a szülő vagy bármilyen elérhető családtag felé, akkor ott érdemes válaszolni erre a jelzésre. Nem biztos, hogy ez azonnal, teljes mértékben és minden alkalommal tökéletesen sikerül, de nem is erre van szükség, hanem arra, hogy jelezzük a baba felé, hogy látjuk, hogy halljuk, hogy jövünk, hogy segítünk, ahogyan tudunk, ahogyan lehetőségünk van, ahogyan tőlünk telik. Éjjel és nappal is. Akkor is, ha a gyermek igényének teljesítése erőfeszítéseket és lemondásokat feltételez. De sosem teljesen figyelmen kívül hagyva a szülők szükségleteit. Mert a válaszkészség azt is feltételezi, hogy a szülő jól van, saját magával is válaszkész, a saját igényeit, korlátait is figyelembe veszi, és nem mártír szülőként viszonyul a gyermekneveléshez. Mert a szenzitív válaszmód nem csak a gyermek felé szükséges, hanem a szülőnek önmaga felé is erre a hozzáállásra van szüksége, különben nem tud válaszkész módon reagálni a gyermeke igényeire, legyen az az alvás vagy bármilyen más terület.
A sírni hagyás helyett pedig számos egyéb válaszkész módja létezik a gyermek alvása támogatásának, amelyek nem veszélyeztetik a gyermek bizalmát, nem veszik semmibe az igényeit, vagy nem kockáztatják a korai kötődés biztonságos stílusának kialakulását.